ADD SOME TEXT THROUGH CUSTOMIZER

Best Wedding Ever?!

Mondhatjuk, hogy rendesen le vagyunk maradva azzal a feladattal, hogy a blogunkban beszámoljunk nektek arról a rengeteg sok izgalomról, szépségről, különlegességről, kedvességről, szeretetetről amit a nekünk bizalmat szavazó pároktól és a többi kedves megrendelőinktől kapunk.

 

Ugyanígy nagyon sokszor lenne kedvünk írni a munkánk másik oldaláról is. Fáradtságról, megoldódott vészhelyzetekről, éjszakázásról, sírvaröhögésről, türelmetlen várakozásokról, enyhe gyomorgörcsökről, magassarkúban állástól fájó lábakról, amik szintén mind hozzá tartoznak ehhez a szép szakmáról. És azt biztosan elmondhatjuk, hogy nem csak mi, hanem ti, kedves párok is bőven átélitek a felsoroltak minden pontját. Csak a másik oldalról. És vélhetően egy életben csak egyszer. Mi pedig kb hetente egyszer😊.

 

Én most úgy éreztem, hogy egy olyan történettel töröm meg hosszú ideje tartó hallgatásunkat, ami nagyon mély nyomot hagyott bennem az idei nyáron, méghozzá nem is olyan régen. Rengeteg tanulság volt abban a néhány napban és a végén megint lehetőségünk adódott arra, hogy fáradtan de nagyon elégedetten és boldogan hagyjuk el a helyszínt….méghozzá 1-1 hatalmas doboz fagyi kíséretében, amit ezúton is hálásan köszönünk nektek és csodás családjaitoknak Viki és Vili!

 

Még tavasz volt, amikor Vikivel és édesanyjával, Erzsivel találkoztunk és az esküvő szervezéséről, dekorációjáról kezdtünk beszélgetni. Hosszú hónapok következtek, de ez alatt az idő alatt olyan nyugalommal, kedvességgel és mégis határozottsággal szervezkedtek, hogy már az is csodálatra méltó volt. A nehézségeket is lazán, könnyedén vették, legalábbis mi így láttuk őket mindig.

 

Július vége volt, csillaghullós éjszaka. Csodás, meleg nyári este, gyönyörű, erdővel körülvett környezet, tópartra néző, nyitott sátor tánctere, hatalmas buli, szuper jó zenék…..és mi ott álltunk a tánctér mellett, ahová azelőtt 10 perccel maga az Örömanya húzott be minket, hogy mi is bulizzunk velük együtt és elgondolkoztunk az elmúlt két nap sűrű eseményein.
És akkor a mi Vezér Ördögünk – aki mindig ott van velünk a háttérben és mindenben segít, amiben csak tud és abban is amiben elvileg nem, de mégis….- azt találta mondani, hogy „Na, mit szóltok? Szerintem ez a Best Wedding Ever nektek, nem?”.

 

És hát igen! Ezt aztán jól megfogalmazta már megint.

 

 

Két nappal korábban:

Őrbottyán. Gyönyörű, erdős környezet, tópart, kedves házigazdák, nyugalom, békesség, napsütés, szinte a semmi közepe. Ez az alaphelyzet.

 

 

Áram jó messze a sátortól, de legalább van!

 

Sátorépítés még előző nap megtörtént, 40 fokos igazi kánikula. Aki már próbált egy ilyen napot sátor alatt eltölteni, az tudja, hogy a nap végére nem volt a ruhánk száraz. Állt a levegő, nem mozdult semmi. Sebaj, ebből lesznek a legszebb esküvői éjszakák. Órákon át szerelés, pakolás, létrázás, sakkozás az árammal, elosztókkal. A nap projektje ekkor még főleg a kávé-szerzés fedőnevű kihívás volt, de még azt is kaptunk, örültünk! Este azért elég jól esett a zuhany és a tiszta ruha. Kaptunk egy kedves kis szobát, ahol emeletes ágyon alhattam végre újra kb 38 év után!

 

 

Másnap reggel álmos fejjel botorkáltunk ki a sátorhoz és kezdtük újra a munkát. Már reggel tudtam, hogy most a kávé megszerzésénél sokkal nagyobb kihívások várnak rám: hajszárítót kell szereznem és aztán használni is akarom, különben végem😊. Eszembe jutott, hogy egy kedves ismerősünk, a közeli városban lakik, így hát beszereztem tőle a kölcsön hajszárítót és már száguldottam is vissza Lindáékhoz, hogy folytassuk a munkát. Nem is sejtettem, hogy jóval nagyobb volumenű izgalmak várnak még ránk, mint a hajszárító projekt.

 

A sátornál már többen gyülekeztek, sorban érkeztek az autók, teherautók. Megérkezett a Katlan Malom csapata, mindenki végezte a dolgát. Szeretem ezeket a pillanatokat. Mindenki végzi a munkáját, pontosan tudja, hogy mi a feladata és jó esetben akkor sem káromkodik senki, ha felborítják a szöges dobozunkat és fel kell szedni a kiborult dolgokat😊.

 

Én ilyenkor mindig úgy érzem, hogy az összes résztvevő csapat egy nagy egység, akik együtt dolgoznak azért, hogy a végén valami csodás dolgot adhassunk a megrendelőinknek. Nem akarom azt az illúziót kelteni, hogy mindig mindenkinek ugyanez a hozzáállása és boldogan repkedve, mosollyal az arcán készülődik a legnagyobb kánikula közepén is. Mi is bele tudunk csúszni az idő nyomása miatti stresszben. De ettől függetlenül én mindig próbálom a jó dolgokat meglátni, amikor csak lehetőségem és erőm van rá és én akkor is szeretem ezt a készülődős élményt, akármilyen sokszor is látom.

 

Nagyon ideális volt minden. Hamarosan már berendezett, dekorált teret láttunk magunk előtt. A bárányfelhők úszkáltak az égen, a hőmérséklet állandó volt….jó, a 40 fok nem olyan ideális, de attól is függ, hogy honnan nézzük és ez később ki is derült.

 

Mindenkiről folyt a víz, dehát ez már csak egy ilyen biznisz. Titokban egy zuhanyról és hajmosásról álmodoztam, de tudtam, hogy mindennek megvan az ideje.
A tópart is gyönyörű lett. A széksorok, a szertartás asztal, az italpult….már csak a vendégek hiányoztak. Na és az ifjú pár.

 

 



 

Eljött az én időm is. Extra gyors hajszárítás után kiléptem a szobánkból és azt láttam, hogy….gyűlnek a fekete felhők. Na, de én hiszek abban, hogy minden párnak olyan esküvője lesz (időjárással együtt), amilyenek ők maguk, amilyen a kapcsolatuk. Vikinek és Vilinek biztosan napsütéses esküvője lesz! Még akkor is, ha az előrejelzés szerint……úristen! mostmár 70-80% az eső lehetősége és a felhők csak gyűlnek.

 


 

Végighallgattam pár zsörtölődést a kedves felszolgáló barátaim részéről.
– Miért nem fedett a tánctér? Minden szét fog ázni.
– Jaj, már miért kell ez a nagy negativitás! Így döntöttek, ez a helyzet, mostmár ezt kell megoldani. És a romantika, meg a vágyak, a szabad ég alatti tánc, a csodák?  Végszükség esetén a belső fedett rész még mindig ott van.

 

Hát, mondjuk ezzel a gondolatsorral eléggé egyedül maradtam, mert a felhők egyre gyűltek és már a szél is feltámadt.

 

A következő pillanatban már csak azt éreztem, hogy rohanok. És nemcsak én, hanem mindenki más is. Egy pillanat alatt csapott le ránk a szélvihar és én rohantam a gondosan kihelyezett fotókhoz, az elemes égősorokhoz, takarókhoz menteni ami menthető. Nem mondom, azért a felhők gyülekezése alatt végig azt néztem, hogy milyen sorrendben mentem majd meg a dolgokat, hogy lehetőleg semmi se ázzon el, ha nem muszáj.

 

 

 

Mindenki rohant. Láttam a szemem sarkából, ahogy a felszolgálók mentik a poharakat, tányérokat a kinti pultról. Magastalpú cipőmben, kezemben a megmenekített dolgokkal futottam a füvön a sátor felé. Ahogy beértem azt éreztem, hogy egy katasztrófa film szereplői lettünk és ezen belül mindenki főszereplővé vált a saját kis megmentendő területén belül. Lehajítottam a kezemben lévő cuccokat és láttam, ahogyan az egyik felszolgáló már küzd az italpult melletti sátorlap befűzésével.

 

A szél zúgását és a vihar hangjait hallottam, meg az üvegcsörömpölést. Láttam, ahogy a szél felkapja a sátor oldalát és végigtarol a poharakon, üvegeken. Az oldalak behúzhatatlanok voltak, mert a szél nem engedte, hogy a helyükre kerüljenek, hiába próbáltuk tartani ketten. Mellettem kiabált valaki, hogy szerezzek spárgát vagy mást amivel rögzíthetnénk az oldalt. De én tudtam, hogy a legközelebb a száz méterre lévő autómban lesz használható eszköz, úgyhogy teljes erővel kapaszkodni kezdtem a sátor oldalába és a végén már hárman próbáltuk lefogni és befűzni valahogy. Úgy tűnt, végre sikerül. Ömlött az eső, mintha egy csövön át dőlt volna be a sátorba és csak úgy tudtam a sátorlap felső részét rögzíteni, ha magasra felnyúltam. A ruhám bő ujján át bedőlt a víz, éreztem, hogy a jéghideg eső végigzúdul a hátamon, le a cipőmig.

 

Hihetetlen érzés volt egyszerre érzékelni ezt, de tudni, hogy nem szabad elengedni ami a kezemben van, különben újra felkap mindent a szél ezért hagyni kellett, hogy a hideg víz eláztassa mindenemet. Végül megküzdöttük mindannyian – ahányan csak ott voltunk – a magunk kis csatáját.

 

Ott álltunk csuromvizesen (a szó szoros értelmében). Semmilyen száraz rész nem maradt rajtunk. Másik ruhánk nem volt, idő sem lett volna rá, hogy lecseréljük. A frissen szárított hajamból csöpögött a víz, a cipőmben állt a víz. Ahogy végignéztem a többieken azt láttam, hogy ebből senki sem maradt ki.

 

És az az igazság, hogy akkor egy pillanatra nagyon jó érzés öntött el engem minden bajunk ellenére. Az érzés, hogy MEGCSINÁLTUK! És együtt csináltuk. És ez most nem csak egy reklámszöveg, meg marketing fogás, hanem egy nagyon komoly érzés, ami azóta is elkísér….

 

A vihar úgy döntött a vendégérkezés első pillanataiban csap le ránk, így csak néhány vendégnek kellett bemenekülnie a sátorba, a többiek az autóban meg tudták várni autóikban a kaland végét, bár biztosan érdekes lenne azt is meghallgatni, hogy ők ezt hogyan élték meg.

 

Egy nagyon kedves barátom azt mondta nekem, hogy manapság az embereknek a sok színes kép és a kevés szöveg kell. Az való a blogba, attól lesz érdekes az egész. Igazából egyetértek.
De ez most egy kicsit ilyen szempontból lehet, hogy öncélú írás, amiben egyrészt szeretnék ízelítőt adni a munkánkból és érzéseinkből azoknak, akik erre kíváncsiak. Másrészt szeretném megköszönni ezt a különleges élményt a teljes csapatnak, akik a mentésben részt vettek.

 

A Katlan Malom csapatának, akik lehet, hogy a sok viszontagság miatt, amit nap mint nap átélnek ezt is csak egynek gondolják a sok baj közül. Én nagyon szeretném, ha megállnátok egy pillanatra és átérznétek, hogy mennyire csodás dolog az, hogy így együtt tudtok működni a bajban és aztán végigcsinálni egy újabb húzós éjszakát, ami korántsem az utolsó vendég távozásával ér véget. Iszonyú fárasztó a munkátok és hatalmas elismerés jár nektek, hogy a háttérben és az előtérben is ilyen erővel dolgoztok a rendezvény sikerén. Annyira köszönöm nektek ezt a viharos élményt, még akkor is, ha nektek nem feltétlenül egy csodás történetként kerül bele a saját tapasztalataitok sorába.

 

A Wonderevent csapatának, akik csuromvizesen is ugyanolyan derűvel, nyugalommal és profizmussal oldották meg a hangosítás szinte lehetetlen ügyét, mintha csak egy kis nyári zápor futott volna át a színen. Szervezőként is nagyon hálásak vagyunk nektek azért, hogy ennyire átláttátok a helyzetet és mindenben csak a megoldásra törekedtetek és minden létező lehetőséget végiggondoltatok, hogy újra legyen áram és hangosítás és buli. Maradjatok ilyen vidámak, csodás csapat vagytok!

 

Farkas Csabának, aki hihetetlen nyugalommal nyugtázta azt a hírt, hogy a vőlegény kategórikusan kijelentette márpedig ők akkor is a tóparton házasodnak ha szakad az eső. Aki kíváncsi rájuk, az majd kimegy és megnézi őket. Egy rossz szavad sem volt erre, sőt pozitívan nézted a kialakult helyzetet és azt mondtad ez így még jobb, mert ilyen képeket még úgysem készítettél. Egész este fáradhatatlanul jelen voltál és bár nem teljesült álmod, hogy zuhogó esőben fotózhass szertartást😊, de cserébe csodás képeket készíthettél egy napsütéses, családias, szívhezszóló szertartáson egy életvidám, pozitív társaságról, amilyet szervezőként is ritkán lát az ember.

 

Vezér Ördögünknek, Herbán Tibinek. Aki éppen azt hitte a vihar kitörésekör, hogy most aztán pihenhet egy kicsit végre a két napos fénysor szerelés, szállítás, cipelés, pakolás, egyéb kívánságaink teljesítése után. A zuhanyból ugrasztottalak ki azzal, hogy azonnal gyere, mert kitört a vihar és mindjárt elmegy minden áram és amúgy is katasztrófaövezetté vált a környék. Siettél, ahogy tudtál és csak azt láttuk, ahogy vizes fürtjeiddel rohansz a sátor körül, hogy mentsd, ami menthető. Tibi, nélküled mi elveszett Angyalok lennénk😊.

 

A sor amúgy végeláthatatlan és biztos, hogy nem is tudok mindenkit felsorolni. A profi tolmács. Az este ceremónimestere, aki a család barátja is volt egyben. A vendégek. A pár. Az örömszülők. Mind egytől egyig nyugodtak, segítőkészek voltak. Nem siettek sehová, tudták, hogy az élmény örök, nem veszi el tőlük senki, csak ki kell várni a csodát. Hát jött is a csoda – mert ugye továbbra is érvényes és be is bizonyosodott, hogy minden párnak olyan esküvője van, amilyenek ők maguk.

 

A vőlegény kijelentése után nem sokkal – miszerint ő aztán nem fogad örök hűséget kompromisszumos körülmények között – elállt az eső, kisütött a nap és lehet, hogy 1-1,5 órás késéssel, de minden megtörtént úgy, ahogyan annak kellett.

 

Mi Lindával a háttérben álltunk. Bevallom néha titokban könnyezünk a szertartások alatt és ez most nagyon így volt. Olyan megható volt az egész, olyan szeretetteljes és szívhezszóló, ami szintén ritkaság.

 

Nyugodt, békés, napsütéses, fagyizós-borozós, beszélgetős időszak követte a csodás szertartást, ahol a vacsoravárás türelmetlensége sehol sem érződött. A vendégek ráérősen, vidám csevegtek a tóparton, majd átsétáltak a extra finom vacsorához a sátorba. 

 

Mégiscsak egy csodás, meleg, nyári este volt. Lassan besötétedett, minden vendég boldog és vidám volt, beindult a fergeteges buli – a nyitott tetős tánctéren – és mi ugye ott álltunk a mi Ördögünkkel a sátor mellett és arról beszélgettünk, hogy ez volt nekünk a Best Wedding Ever….a viharnak meg nyoma sem volt sehol. Mintha arra sem járt volna.

 

Aztán hajnal lett, elment az utolsó elégedett vendég is. Csak mi maradtunk. Szolgáltatók😊….milyen szép összefoglaló név. Megkezdődött a bontás, pakolás. Mindenki iszonyú fáradt volt. Én részemről pontosan négyszer indítottam újra magamat hol egy jó zenével, hol egy kávéval…hol még egy kávéval. Úgy éreztem összeesek és akkor kezdődött a pakolás…még 2-3 óra és végül ájultan estem volna be az ágyamba, de nem. Először jött a zuhany, mert ilyen koszos is csak régen voltam. Több kilométert tettem meg oda-vissza a sötétben az autóm és a sátor között a füvön, porban botorkálva, mert hol borítékot gyártottam az egyik kedves vendégnek, hol leszakadt cipőtalpat javítottam a csomagtartóból előszedett barkács eszközök segítségével és még sorolhatnám. 

 

Én voltam az első, aki zuhanyozott hármunk közül. Állt a kosz a zuhany padlóján, lemosni sem tudtam. De legalább nem rajtam volt. Ezzel a boldog tudattal másztam fel utolsó erőmmel az emeletes ágy tetejére. De aludni nem tudtam, annyira tele voltam élményekkel.

 

És akkor a zuhanyból Ördögünk újabb velős felkiáltását hallottam: „Méri, lehet, hogy a mi lábunk mocskos volt, de a tiéd az retkes!”.

 

Sírtam a röhögéstől. Éreztem, hogy ha nem alszom el azonnal akkor már nem tudok majd különbséget tenni sírás és röhögés között. Folytak a könnyeim és úgy döntöttem itt a végem, elalszom….és így is lett.

 

Eközben kint nem állt meg a munka. A Katlan Malom csapata még mindig pakolt, a sátor bontás hamarosan megkezdődött és mindenki tette a dolgát. Ahogyan szokta. Nincsen ebben semmi meglepő és mégis milyen szép ebbe belegondolni.

 

Hát ennyi a történet. És képzeljétek el, ez volt a rövid változat!:-).